Fénylő csillagokat akartam. Fénylő csillagokat, bimbódzó virágokat, harmóniát és egyensúlyt a lelkemben. Túl sok idő telt már el azóta, hogy ezek mind egyszerre jelen lettek volna bennem.

Nyarat akartam. Nem bírtam tovább ezt a dermesztő, csontig hatoló hideget ami minden oldalról körülvett, beborított és láthatatlanul fojtogatott. Nem bírtam tovább a szürkeséget sem. Úgyhogy a tél közepén előkerestem a fiókom legaljáról az óvodás koromból megmaradt lemosható tetoválásaimat és feltettem őket az arcomra abban bízva, hogy a nyomukon melegség marad majd. Nem vált be.

Szóval most itt ülök a szobámban a ronda rózsaszín szőnyegem közepén, színes rózsákkal az arcomon és rád gondolok. Arra, hogy mikor te itt voltál, úgy éreztem, nem hiányzik semmi. Akkor éreztem magamban utoljára a csillagokat és a virágokat, a harmóniát és az egyensúlyt. Túl sok ideje már, hogy elmentél. És ami a legviccesebb az egészben az az, hogy te észre sem vetted, mennyit jelentettél nekem és észre sem vetted, mikor kiléptél az életemből. Te csak mentél előre nem foglalkozni senki mással magadon kívül, neked csak egy voltam a sok közül, egy felejthető játék a játszóházban. Fel sem tűnt neked, hogy én neked adtam a szívemet. Hogy megnyíltam előtted. Hogy melletted képes voltam igazán önmagamnak lenni.

Nekem meg persze az nem tűnt fel, hogy téged mindezek cseppet sem érdekelnek és hogy neked ez az egész ami köztünk volt - bármi is volt az valójában - semmit sem jelentett.

 Nem mondom, hogy nem fáj. Nem mondom, hogy azóta ne lenne olyan nap, mikor eszembe ne jutnál valamiről. Nem mondom azt, hogy nem nehéz. Mert nehéz. De túlélhető. És túlélhető főleg azért, mert mélyen belül nagyon jól tudom, hogy valójában soha nem érdemeltél meg engem.